2nd máj 2017

Frigó, Igló és Mirelit, a három pingvin egyenesen az Antarktiszról érkezett. Persze, nem csak melegedni – bár fontos szempont volt számukra, hogy itt Budapesten jóval kellemesebb a klíma, mint a jeges Déli sarkon – hanem komoly tanulási célokkal. Létezett ugyanis egy megállapodás a budapesti Fagott Frigyes Konzervatórium és az Antarktiszon működő, tehetséges diákok számára fenntartott Jégtánc és Zenede alapfokú képzőhely között. A „Hat kontinens vándormadár csereprogram” elnevezésű ösztöndíj keretében időről időre pingvinek és fókák érkeztek Budapestre, hogy itt folytassák zenei tanulmányaikat. Mint ahogy a neve is mutatja, a megállapodás kétoldalú és kölcsönös volt, tehát Budapestről is utazhattak volna diákok az Antarktiszra egy-egy tanév erejéig, de ehhez még tavasszal sem fűlött senkinek a foga. Így aztán a cserediák program némileg egyoldalú maradt, de a Fagott Frigyesről elnevezett, nagy tekintélyű iskola minden évben három diákot fogadott, fűtött kollégiumi szobát és egy éven keresztül ösztöndíjat biztosítva a Déli Sarkról érkezett diákoknak.

Frigó, Igló és Mirelit történetesen ikertestvérek voltak, és úgy hasonítottak egymásra, mint két tojás, leszámítva, hogy ők hárman voltak. Kiskoruk óta hárfázni tanultak, és mivel tehetségesnek bizonyultak, a megfelelő kort elérve tanáraik őket delegálták Budapestre, az egy éves ösztöndíjra. A három pingvin hajóval érkezett, egy többtonnányi fagyasztott tonhalszállítmány közé elbújtatva, mondhatni potyautasként. Amikor megérkeztek Budapestre, és a hosszú hajóút után a rakparton végre kikászálódtak a halak közül, azonnal megmelegedett a szívük. Hát hogyne melegedett volna, hiszen itt plusz tizennyolc fok volt, míg a tonhalszállítmányt egyenletes mínusz tizennyolc fokra temperálták, bár ez is melegebb volt annál, mint amit a pingvinek odahaza megszoktak. Első útjuk egy kávézóba vezetett, ahol is három bögre forró csokoládét rendeltek, és kiültek a teraszra, hogy átmelegedjenek, és kiszellőztessék magukból a halszagot. Csodálkozva lesték a járókelőket, akik fázósan siettek tova, összehúzva magukon a pulóvert vagy a kiskabátot a korán jött, szeptemberi hűvösben. Frigó, Igló és Mirelit jólesően nyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és élvezték, ahogy fekete-fehér tolluk magába szívja a gyéren előbukkanó napsugarakat. Később elfoglalták a számukra kijelölt kollégiumi szobát, ahol minden tiltás és figyelmeztetés ellenére feltekerték a fűtést, és estig ki sem mozdultak onnan. Első vacsorájuk a konzervatóriumi menzán sajnos épp rántott hal volt; a pingvinek fanyalogva vették tudomásul, hogy a mélyhűtött hal errefelé is az olcsó közétkeztetés pénztakarékos fogásának számít. Ezért vacsora után kiszöktek a kollégiumból, és még éppen nyitva találtak egy kifőzdét, ahol három pár virslit rendeltek maguknak. Megfogadták, hogy amíg magyar földön lesznek, rá sem néznek többet a halra. Később ez az álláspontjuk megváltozott, és bármikor, amikor honvágyuk támadt, betértek egy halászcsárdába, és halászlébe vagy harcsapaprikásba fojtották bánatukat.

Igazán nem mondhatni, hogy a pingvinek ne becsülték volna meg magukat. Szorgalmasan látogatták az órákat, szolfézst és zeneelméletet tanultak, ritmust tapsoltak és szolmizáltak, délutánonként pedig kitartóan hárfáztak. Fel is léptek a konzervatórium karácsonyi ünnepségén, saját különszámukkal, a Déli Sark Csillagai művésznéven, frakkban, hátrazselézett fejtollakkal. Nagy sikert arattak, mindenki lelkesen ünnepelte a messziről idekerült művészpalántákat, és nagy jövőt jósoltak nekik. Egyesek egyenesen az Operaház színpadát emlegették, amit a pingvinek nem tudtak hova tenni, mert ők maguk a csipogásukat nem tartották áriázásra alkalmaznak. Nem is beszélve arról, hogy a sok-sok itt töltött év alatt sosem tudták teljesen elhagyni jellegzetes déli akcentusukat, bár kitartóan tanulták a pesti szlenget. Bizony, a pingvinek végül jóval tovább maradtak, mint eredetileg tervezték, de ne szaladjunk ennyire előre a történetben! Egyelőre ott járunk, hogy barátaink szorgalmasan járnak a konzervatóriumba, heti három délután hárfa különórákra, a fennmaradó napokon pedig ismerkednek a magyar fővárossal. A tél közepén osztálykirándulásra vitték őket a befagyott Balatonhoz, ahol a pingvinek fakutyáztak és szánkáztak a kellemes mínusz 3 fokban, és akkor gondoltak először arra a lelkük legmélyén, hogy talán mégsem kellene annyira hazasietni, amikor lejár az ösztöndíj.

Így telt a tél, és lassacskán beköszöntött a budapesti tavasz. A pingvinek egyre-másra rótták az utcákat, parkokban ücsörögtek, és nem tudtak betelni a márciusi napfénnyel. Olyan melegük volt, hogy egy szál trikóban korzóztak a Dunaparton, míg a pestiek még fázósan húzták össze magukon a télikabátot. Ahogy teltek a hetek, a pingvinek egyre többször sétáltak el a rakpartra, és jutott eszükbe, hogy hamarosan értük jön a halszállító hajó, ami hazaviszi őket az örök hó és jég, a kíméletlen mínuszok birodalmába. Arra gondoltak, hiába tanultak meg itt egy év alatt profi módon hárfázni, ebből odahaza leginkább csak a fázás marad. Elgémberedett ujjakkal kinek van kedve játszani?

– Pokolba a mínuszokkal! – bökte ki egy nap Frigó, a legidősebb testvér, amikor épp dinnyehéjat úsztattak a Dunán, szokásuk szerint a rakodópart alsó kövén ülve.

– Egy hónap múlva hazaszállítanak – fecsegett Igló, míg Mirelit mélyen hallgatott.

Sokáig nézték a Dunát. El is kezdett az eső cseperészni, de a pingvinek mit sem törődtek vele. Egyre csak nézték a zavaros, bölcs és nagy folyót, mintha tőle vártak volna tanácsot. Úgy érezték, a Duna a szívükből folyik tova, magával viszi az összes emléküket, a boldog tavaszi napfényt, a mínusz két fokot karácsonykor, a mustáros virslit a vurstliban, és az összes magyar verset, mit ittlétük alatt megtanultak és a szívükbe zártak.

– Nem megyünk haza – jelentette ki egy május végi vasárnap reggelen Frigó, mikor épp a Margitszigeten sétáltak. Igló és Mirelit megálltak, és csodálkozva néztek a bátyjukra.

– De hát mihez kezdünk itt? Június közepén van a záróvizsga, levizsgázunk, este bankett, aztán hajnalban jön értünk a halszállító hajó! – kotyogott közbe fájdalmas csipogással Mirelit.

– Megszökünk a bankettről! – nyilatkoztatta ki Frigó. Sokáig hallgattak, és nézték a flamingókat a margitszigeti mini állatkert kerítése mögött. A rózsaszín madarak kacéran illegették magukat, és vidáman-rekedten kelepeltek. Minden egyes kelepelés a pingvinek eszébe juttatta a Hat kontinens vándormadár csereprogramot, melynek keretében őket most hazaviszik a hatodik kontinensre, és örökre búcsút inthetnek a kellemes kontinentális klímának.

– Jó – mondta nagy sokára Igló, és Mirelit is bólogatott.

– Ugyan mihez kezdenénk odahaza? – folytatta egészen belemelegedve Frigó. – A Jégtánc és Zenedét már kijártuk, konzervatórium pedig nincs a Déli Sarkon. Bár talán saját iskolát alapíthatnánk Fagyott Frigyes néven, és felkarolhatnánk a tehetséges fiókákat. De inkább maradjunk itt és süttessük a hasunkat – tette hozzá elmélázva, majd tovább folytatta:

– Megesszük a vacsorát, utána fellépünk a műsorszámunkkal, s amíg tapsolnak, mi olajra lépünk. Előtte mindent összecsomagolunk. Csak felkapjuk a bőröndöket, hónunk alá csapjuk a hárfát, és mire az utolsó taps is lecseng, mi már árkon-bokron túl leszünk – szövögette tovább a terveket.

– Keresni fognak minket – vetette közbe Igló, ám Frigó lehurrogta.

– Ugyan, ki keresne! A hajón nem is tudják, hogy rajta vagyunk. Egyedül a hajósinas tudott tavaly is rólunk, ő meg nem fog szólni senkinek, hiszen akkor kitudódna, hogy néhány fillérért cserébe potyautasokat rejteget a panírozott halak között. Az iskolában pedig majd azt hiszik, szépen elindultunk haza, ahogy a csereprogram megkívánja. A kutya nem fog keresni minket! – erősítette meg Frigó, és két öccse egyetértett vele.

– Az tényleg nem lenne jó, ha a kutya keresne – csipogta közbe riadtan Mirelit, a legkisebb, de Frigó megnyugtatta.

– Nem fog, a macska rúgja meg! Elbújunk a Family Frost hűtőládájában. Hétfőnként szokott úgyis a környéken járni. Vasárnap este van a zárókoncert. Elbújunk utána a lépcső alatt, és amikor hétfő hajnalban feltűnik az autó, és amíg Szolfézs Szeréna hangképzéstan-oktató megveszi heti szokásos jégkrémadagját, addig mi elbújunk a mélyhűtőrekeszben.

– Már megint fagyasztott halak, brr – borzongott bele Igló, de Frigó leintette.

– Ne válogass! Ha szerencsénk van, lesz hely a fagylaltosdobozok, vagy a konyhakészre párolt zöldbabok között is.

– Megnyugtató – mormolta az orra alatt Igló, de Frigó már nem figyelt rá. A verőfényes kék eget nézte, és arra gondolt, valahogy majd megküzdenek az időnként rájuk törő honvággyal is.

Így esett, hogy a pingvinek végül is itt maradtak. Tervük sikerült: megszöktek a Family Frost heti menetrend szerinti járatával. A nyarat végigstrandolták és napozták, az ősz beálltával aztán aluljárókba húzódtak, és ünneplő kalapjukat kitéve hárfáztak a budapesti közönségnek. Később aztán az utcazenélést a sokkal jövedelmezőbb pincérkedésre cserélték fel, lévén, hogy a ruhájuk eleve adott volt hozzá. Először külvárosi iskolák menzáján szolgáltak fel, majd bekerültek az éppen akkor megnyitó Don Zsiri pizzériájába, a Zsálya utcába Zuglóban. Szabadidejükben néha elővették a hárfát, és időnként az étterem közönségének is zenéltek, egy kis extra bevételért, ha Don Zsiri jókedvében volt, és megengedte. Frigó, Igló és Mirelit csodásan érezte magát, és soha egyetlen pillanatra sem bánták meg, hogy végül nem mentek haza a halszállító hajó gyomrában, a távoli Antarktiszra, a Hat kontinens vándormadár csereprogram keretében.

És hogy hol találkozott Bernya a három pingvinnel, s kötöttek életre szóló barátságot? A könyvből kiderül!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.