Cirmancs és Cirmike, az újdonsült házaspár új lakosok voltak a kerületben. Pár napja költözködtek csupán a Füredi utcai lakótelepre, éppen hogy behurcolkodtak, és egy kiszuperált, egyszemélyes matracon aludtak a hálónak tekintett, egyelőre üresen álló félszobában.

A cicák egyenesen Hollandiából érkeztek, ahol előző öt évüket töltötték. Cirmancs távoli rokona, Katzen van der Meuk és családja nyújtott nekik szállást a Grootmauslande nevű, bájos falucskában, Rotterdamtól alig félórányi sétára. Cirmancs itt fejezte be egyetemi tanulmányait, összeházasodtak, nászútjukon körbeutazták a Benelux-államokat és Franciaország északi részét. Aztán búcsút intettek van der Meukéknak, és megérkeztek Budapestre, a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérre. Az érkezési oldalon Ciceró, Cirmancs nagybátyja várta őket, a hófehér bundájú, pompás termetű pékmester, aki nemrégiben nyitotta meg sütödéjét Zuglóban, a Zsálya utcában. Ciceró sosem gondolt bele, ám Cirmancs diszkréten figyelmeztette rá, amikor másfél év távollét után megölelte, hogy a lehető legpraktikusabb foglalkozást választotta. Ciceró bundáján ugyan nem látszott, de Cirmancs szürke csíkos cirmosbundája mégis csupa liszt lett, amikor kibontakozott az ölelésből. Ciceró épp két sütés között ugrott ki a repülőtérre rokonaiért. Sietve bezsuppolta őket Citroenje hátuljába, és a Tihany utcában, új otthonuk előtt kitette őket. Aztán rohant vissza a pékségébe, hogy estére friss bagettet süssön a hazaútjukon betérő vendégeknek. Estére ígérte magát Cirmancsékhoz, egy kosár friss péksüteménnyel, és elviharzott.

Ciceró a fiatalságát Franciaországban töltötte, ott tanulta ki a pékmesterséget, s még sok mindent mást is, amiről azonban diszkréten hallgatott. Pékségében eredeti francia recept alapján sütött bagettet és croissant-t, valamint remek magyar kakaós csigát, túrós batyut és ízes buktát kínált, így a környék lakói hamar odaszoktak hozzá, főleg, hogy az egyetlen pékség volt közel s távol, ahol délutánonként is volt friss sütés. Cirmancs és Cirmike megismerkedésük óta arról álmodoztak, hogy közösen nyitnak egy kávézót, ami most, Ciceró segítségével, a Zsálya utcában megvalósulni látszott. Ciceró kibérelte pékség melletti apró helyiséget, amely évek óta üresen állt, és fenntartotta szeretett unokaöccse számára.

Cirmancs és Cirmike másnap reggel szemügyre vette a kávézót, és lenyűgözte őket a hely bája. Késlekedés nélkül nekiláttak az üzlet renoválásának. Éjt nappallá téve fúrtak-faragtak, festettek, takarítottak és anyagbeszereztek, hogy mihamarabb megnyithassák közös álmukat, a Chatterie Cafét. A nevet Cirmike találta ki, Párizsban töltött egy hetük emlékére, és már látta magát, amint rózsaszín köténykében, mely remekül illik vörös csíkos bundájához és zöld szeméhez, főzi a kávét a reggel betérő vendégeknek, és Ciceró bagettjeiből készít szendvicset számukra. A Chatterie Café később nagy népszerűségre tett szert, többek között Bernya közreműködésének köszönhetően, ám a nevét valójában senki sem tudta megjegyezni. Így nemes egyszerűséggel csak Cicakávézóként emlegették. A friss bagettből készült szendvicsek mellett a törzsvendégek előszeretettel rendeltek friss, házi tejszínt a kávéjuk mellé, melyről az a hír járta, hogy szép fényes lesz tőle a bunda. Mindenesetre, a két cica bundája fényesen ragyogott – talán a tejszíntől, talán a kávézó felett érzett örömükben – és ez remek reklámot biztosított a kávézónak. A Cicakávézóban Bernya és legjobb barátja, Robi, a béka törzsvendégnek számítottak, s a későbbiekben sajátos együttműködés alakult ki a cicák és Bernyáék között. Hogy hogyan, no és hogy mi az a cicabatta? A könyvből kiderül!

Cirmancs holland rokonokkal büszkélkedhetett, akiknél él is töltöttek másfél évet, mielőtt megnyitották volna a Zsálya utcai Cicakávézót. Ezenkívül éltek rokonai a Peloponnészoszi félszigeten is. Tzatziki, a görög macska kellemes kis tavernát üzemeltetett egy turistaparadicsomban, és büszke volt szintén vendéglátós távoli rokonára. Ezenkívül egy még távolabbi rokoni ág, egy harmadunokatestvérnek számító, szegről-végről mégis rokon macskabagoly-család is a famíliához tartozott. Cirmancsék legalábbis leveleztek velük. A családfő, Mr. Bagoly évek óta készült, hogy hazalátogasson Amerikából, ahova szülei még a zűrzavaros történelmi időkben települtek ki. Mr. Bagoly fióka korában került ki Amerikába, magyarul igen keveset tudott, saját nevét is következetesen Begolinak ejtette. Kedvenc magyar mondata az volt, hogy „Magolj fiam, bagoly!”, melyet az apja mondogatott mindig, tanulásra biztatva a pelyhedző tollú fiókát. Mr. Bagoly emlékezett rá, hogy az idézet egy hosszabb versből volt való, ám a költemény többi részét nem tudta felidézni. Mr. Bagoly elhatározta, hogy az idén nyáron mindenképp meglátogatja szülőföldjét, és június közepére tervezte, hogy Magyarországra repül, amíg még bírja erővel az ekkora utat. A cicák izgatottan készülődtek a látogatásra. Mr. Bagoly egy júniusi éjszakán szállt le Budapesten, igen hosszú és kimerítő repülőutat követően. Cirmancs és Cirmike egy szállodában akarta elszállásolni távoli rokonukat, azonban Mr. Bagoly ragaszkodott hozzá, hogy a házaspárnál lakjon.

– A legkisebb odú is megfelel nekem, ha a családommal lehetek! – jelentette ki Mr. Bagoly, és követte a cicákat a Tihany utcai panellakásba.

Cirmike udvariasan mosolygott, és közben arra gondolt, a másfél szobás lakás kettejüknek is épphogy elég, bútoruk is alig van, hogyan is felelhetne meg az Amerikából érkezett rokonnak. Mr. Bagoly azonban nem csinált ügyet a szálláskérdésből. Amint belépett Cirmancsék otthonába, és meglátta az elöltöltős mosógépet, kijelentette, hogy számára ez tökéletesen megfelelő. Apró bőröndjével együtt be is költözött a mosógépdobba. Cirmike lelkére kötötte, be ne találjon indítani egy mosást, és magára csukta az ablakot. Másnap estig nem is látták. Vacsora környékén támolygott elő, kissé kótyagos állapotban. Kávét kért, felült a konyhaszekrény polcára, onnan figyelte Cirmikét, amint a konyhában tüsténkedik.

– Jó erősre főzd azt a kávét – kérte a macskát – You know, az időeltolódás miatt elég nehezen ébredtem.

Cirmike már azon volt, megkérdezi, hogy ez alatt vajon az amerikai-magyar időeltolódást érti, vagy pedig azt, hogy este nyolckor kel fel, amikor ők a kávézóban töltött fárasztó munkanap után végre hazaesnek. Aztán végül csak annyit kérdezett, vajon a kedves rokon kényelmesen töltötte-e a napját a mosógépdobban, mire Mr. Bagoly hosszas panaszkodásba kezdett:

– Nem, nem igazán – felelte – Nagyon hideg és kemény volt a fémdob! És a kilátás sem valami pazar. A mosógép éppen a kádra néz, egész álló nap az oldalfal csempéit nézhettem! Talán el kellene fordítani a mosógépet hatvan fokkal, akkor az ablak épp az ajtó felé nézne, máris kellemesebb lenne a szállás!

Cirmike arra gondolt, inkább a mosógép kapcsolóját kellene hatvan fokra elfordítani, és meleg vizet zúdítani a panaszkodó macskabagolyra. Miért nem ment a Hiltonba, ott aztán van kilátás is, puha ágy is! Végül megint nem mondta ki, amit gondolt, hanem felajánlotta Mr. Bagolynak, költözzön át a szennyestartóba, onnan ugyanis épp a fürdő melletti miniatűr gardróbszobára nyílik kilátás. Ez ugyan még nem egy útikönyvbe illő panoráma, de kevésbé egyhangú, mint a kád fugái. Ráadásul, Cirmike a hétvégén mosni akart, és udvariasságból nem merte megkérdezi, a kedves rokon meddig óhajt maradni. Mr. Bagolynak azonban jobb ötlete támadt. Felfedezte a nappaliban a radiátorra szerelt, cső alakú párologtatót, ami nyár lévén, éppen használaton kívül volt. Bőröndjével együtt áthurcolkodott új szálláshelyére, aztán leült a kanapé karfájára, és várta a vacsorát. Cirmancs kellemetlenül érezte magát, hogy Mr. Bagoly csőlakó lett, éppen náluk, mit fog majd mondani odahaza, de Mr. Bagoly megnyugtatta, soha jobban nem érezte magát. Cirmike, kihasználva a bagoly távollétét, gyorsan kibontott két lecsókonzervet, és egy lábosba löttyintette. A cica ugyanis nem tudott főzni, mégis, valami magyaros étellel akart kedveskedni a vendégnek, aki ragaszkodott a házi koszthoz. Virslit is főzött, néhány sajtos szendvicset is legyártott Ciceró délután sült friss bagettjeiből. Ezzel és az iménti kávéval kimerítette minden főzőtudományát. Felszolgálta a virslit és a lecsót, Cirmancs pedig egy üveg bikavért tett az asztalra, hogy azzal kínálja a rokont. A bagoly azonban heves tiltakozásba kezdett.

– Huhú, nem ihatok én már ilyen nehéz borokat! Legfeljebb, ha egy könnyű kis juhfarkat, abból is csak egy pohárkát! Ebben a korban már egy egri leányka is túlságosan megterhelő lenne nekem! Ráadásul, az orvosom eltiltott mindenfajta bortól. Tudjátok – folytatta a csevegést Mr. Bagoly – Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy fakul a tollam. Mindent megpróbáltam, kímélő sampont vettem, vitaminokat szedtem, mégsem szűnt meg.

– Orvos látott? – érdeklődött udvariasan Cirmancs, és nagyot kortyolt a bikavérből. Lopva Cirmikére nézett, és felesége tekintete elárulta, ma este az egész üvegre szükség lesz, mert a rokon beszédes kedvében van.

– Hogyne! – felelte Mr. Bagoly – Felkerestem az Államok legnevesebb uhológusát, igazi tollszakértő kandidátust, a tolltudományok doktorát! Az uhológus azt mondta, tartsak szigorú diétát, mozogjak sokat, és próbáljak meg éjfél előtt ágyba kerülni. Képzeljétek, ilyet mondani egy bagolynak! Micsoda sarlatán! Még hogy éjfél előtt! Hiszen én este tízkor ébredek, és éjfél körül reggelizem! Olyankor kezdek igazán felébredni!

A két cica megint egymásra pillantott, és tekintetükben ugyanaz a lemondás tükröződött: orvosi jótanács ide vagy oda, nincs sok esély arra, hogy ma korán ágyba kerüljenek. Pedig fárasztó napon voltak túl a kávézóban, zárásig megállás nélkül érkeztek a vendégek, zakatolt a kávédaráló, zúgott a kávéfőző, s most épp úgy zúgott és zakatolt a két cica feje is. A rokon pedig csak beszélt és beszélt, mesélt és magyarázott, a két cica pedig már alig bírt ébren maradni. Éjfél felé aztán Mr. Bagoly megköszönte a vacsorát, és bejelentette, hogy egy kis felderítő repülésre megy a környéken. Kérte a rokonait, résnyire hagyják nyitva neki a nappali ablakát, és kiröppent a szobából. Cirmancs és Cirmike végre magukra maradtak. Cirmikének annyi ereje sem volt, hogy leszedje az asztalt. Úgy, ahogy voltak, betámolyogtak a szobájukba, eldőltek a matracon és mély álomba zuhantak.

Másnap reggel Mr. Bagoly hangosan kopogtatott a csőrével a szoba ajtaján. Cirmike felriadt, és ijedten vette észre, hogy már jócskán elmúlt hét óra. Nyolckor pedig ki kell nyitni a kávézót, mert a környéken dolgozó törzsvendégek be szoktak nézni még munkaidő előtt egy szendvicsre és egy kávéra.

– Hét óra múlt, hétalvók – huhogta odakintről a rokon, a cicák pedig kipattantak az ágyból. Cirmike fejében megfordult, nem rakott rendet az esti vacsora után, és bizonyára disznóól várja a nappali helyén, ráadásul a rokon is ugráltatni fogja. Az ugráltatásról eszébe ötlött Bernya. Hirtelen reménykedni kezdett benne, a kenguru ma szabadnapos lesz, vagy a munkakezdés előtt beugrik hozzájuk, ahogy mindig szokott, és segít, hogy kitaláljanak valamit. Eddig jutott Cirmike a morfondírozásban, amikor belépett a nappaliba, ahol a várt rendetlenség helyett tökéletes rend és tisztaság fogadta. Sehol egy tányér, egy kósza borospohár, sőt, a szőnyegen sem volt egyetlen morzsa sem. Cirmike szóhoz sem jutott meglepetésében. A konyha felől friss kávéillat ütötte meg az orrát. Mr. Bagoly egy kávéscsészét nyomott Cirmike mancsába, egyet pedig az asztalra tett Cirmancsnak, aki épp a fürdőben tisztálkodott. Cirmike belekortyolt a kávéba. A kávé éppen olyan volt, amilyennek szerette: forró, erős, jó sok langyos tejjel és egy csepp mézzel. Jólesően itta a meleg folyadékot, és nem győzött csodálkozni, hogyan jegyezte meg a bagoly, hogy pontosan így szereti a kávét, hiszen tegnap este csak futólag említette, amikor a rokonnak kávét főzött. De nem volt ideje megkérdezni, Cirmancs kijött a fürdőből, Cirmike beszaladt, gyors cicamosdás, és már rohanni kellett a kávézóba, hogy még az első vendégek előtt ki tudjanak nyitni. Ciceró is bizonyára meghozta már a bagetteket. Szedték is a lábukat, a bagoly pedig szorosan a nyomukban repült.

Gyorsan kinyitották a Chatterie Cafét, Cirmancs behozta a bagettet és croissant-t, Cirmike bekészítette az első adag kávét, és vajazni kezdte a szendvicseket. A bagoly felült a pultra, és a sajtvágó késsel egyenletes szeleteket vágott egy nagylyukú sárga sajtból. Kisvárta megcsendült az ajtó fölé erősített csengő, és megérkeztek az első vendégek. Cirmike térült-fordult, kávét kínált, szendvicset hozott, a bagoly pedig mindenben segített neki. Amikor az első vendégek elmentek, lett egy szusszanásnyi idejük. Cirmike feltett még egy adag kávét, az órára lesett, negyed tíz múlt, ilyenkor szokott beállítani Bernya, amikor befejezte az ugrálást a patakparton. Vagy néha anélkül is, hogy ugrált volna, egyszerűen besétált Cirmikéhez. A cica többször az ajtóra pillantott, hátha meglátja az üvegen túl feltűnni a kenguru jellegzetes alakját, vagy meghallja a semmivel össze nem téveszthető ugrásokat, de egyelőre senki nem érkezett. Mr. Bagoly egy croissant-t csipkedett, és közben Cirmikét nézte.

– Kit vársz ennyire? – kérdezett végül rá, mert nem lehetett nem észrevenni, hogy a cica percenként az ajtó felé sandít.

– Bernyát – felelte a macska, és mivel nem volt senki a kávézóban, leült az egyik székre, és ő is beleharapott egy süteménybe.

– Bernya a legjobb barátom, amióta ide költöztünk – magyarázta a rokonnak – Bernya, a kenguru. Remélem, ma is meglátogat, és akkor bemutatom neked. Itt dolgozik nem messze – folytatta volna Cirmike, ám ekkor kinyílt az ajtó, és lelépett rajta maga Bernya.

– Bernya! – kiáltott fel Cirmike, és a kenguru elé sietett. Örömében két nagy puszit nyomott az arcára, aztán invitálta, igyon egy kávét. Bernya leült az asztalhoz, a szokásos helyére, ahova mindig ülni szokott, amikor nincs más vendég.

– Mit hozhatok? – kérdezte meg tőle a macskabagoly, és a szendvicsekre mutatott. – Most készítettünk szalámis bagettet, sonkát zsemlét, és a croissant is friss, még langyos. Egyenesen a Ciceró pékségből! – tette hozzá magyarázatképpen. Bernya arca meglepődést tükrözött. Már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor Cirmike visszajött három gőzölgő kávéscsészével, és az asztalra tette.

– Ó, Bernya mindig sajtos szendvicset kér – mondta nevetve, azzal a kenguru elé rakott egy szép hosszú bagettet. Aztán bemutatta Bernyát Mr. Bagolynak. Mr. Bagoly barátságosan köszöntötte a kengurut, és arról érdeklődött, hogyan került Magyarországra. Bernya elmesélte, hogy öt éves volt, amikor az apukáját kinevezték Budapestre nagykövetnek, hosszú évekig itt éltek, aztán Bernya itt maradt, annyira megtetszett neki az ország. Amikor a szüleit Bejrútba szólította a hivatal, ő maradt. Vett egy lakást a Füredi utcában, és azóta itt él, Zuglóban, a svéd bútoráruház mögött, egy tízemeletes panelház legfelső emeletén. Mr. Bagoly érdeklődve hallgatta, majd elmesélte a maga történetét: fióka korában került ki Amerikába, ott nőtt fel, ott eresztett gyökeret, ha lehet ezt magyarul így mondani egy madár esetében.

Kávéztak, reggeliztek, beszélgettek, annyira jól érezték magukat, hogy észre sem vették, lassan itt a dél. Ismét vendégek jöttek a kávézóba, Cirmike felpattant, hogy kiszolgálja a könnyű ebédre vágyókat, Mr. Bagoly pedig segített neki. Amikor a déli roham is lement, Cirmike hátrament mosogatni, a bagoly pedig visszaült Bernyához, aki, szabadnapos lévén szívesen maradt még eszmét cserélni.

– Úgy látom, nehezen bírja Cirmike egyedül a boltot – jegyezte meg a bagoly.

Bernya egyetértett vele, ő is úgy látta, ahogy napról napra nő a kávézó forgalma, a cica egyre kevésbé győzi egyedül. Cirmancs pedig ritkán ért rá segíteni, őt lefoglalták a pénzügyi teendők, a reklám, az árubeszerzés. Cirmike sosem panaszkodott, mindig nyájas volt a betérő vendégekkel, de a kenguru is észrevette, hogy egyre jobban fárad.

Mr. Bagoly megköszörülte a torkát, egészen közel hajolt Bernyához, és halkan beszélni kezdett:

– Tudja, Bernya úr, vagyis, azt hiszem, tegeződhetnénk végre, elvégre én vagyok az idősebb, szóval, tudod, kedves barátom, én ugyan odakint születtem, de egyre többször gondolok arra, nem akarok ott kint meghalni is.

Bernya tagadólag intett a fejével, és biztosította Mr. Bagolyt, hogy a lehető legjobb színben van, és még hosszú évekig fog éjjeli őrjáratokat tenni a házak felett, ám a bagoly lehurrogta.

– Nem, Bernya, én pontosan tudom, hogy nincs olyan sok időm hátra. Érzem a csontjaimban. A tollam fakul, s bármit is mond az uhológus, én tudom, hogy ez már az öregség jele. Hiába mondja Cirmike, hogy az ő házi tejszínjétől majd újra kifényesedik, én tudom, hogy soha többé nem fog már. Látni sem látok olyan jól, hamarosan úgyis nyugdíjazni fognak. A nagy munkaerő-közvetítő cégek már mást kérnek fel az éjjeli fejvadászatra. És én azt szeretném, hogy ahol kibújtam a tojásból, ott térjek majd örök nyugovóra is. Ez az én szülőföldem. Amerika felnevelt, otthont adott, befogadott, de soha, egyetlen pillanatra sem szűnt meg hiányozni Magyarország. Ha idősebb leszel, talán te is megérted.

Bernya megértően hallgatta. Arra gondolt, vajon neki miért nem hiányzik ennyire a szülőhazája. Aztán rájött, hogy ők pár hónapos korában Prágába költöztek, aztán egy rövid időre Krakkóba, utána Pozsonyba, míg végül Budapesten kötöttek ki. Ez volt az első város, ahol Bernya néhány hónapnál tovább időzött. Ausztráliába csak a nyári szünetben ugrottak haza, két-három hétre csupán, és csak egyszer történt meg, hogy egy egész nyarat a nagypapájával tölthetett annak sivatag széli kunyhójában. Mégis megértette a bagoly vágyakozását egykori hazája iránt, és egyetértőn bólogatott, amikor a madár a terveiről kezdett mesélni.

– Arra gondoltam, hogy visszatelepülök ide, Budapestre – folytatta Mr. Bagoly – Ide kérem a nyugdíjamat. Ahogy látom, abból itt remekül megélek. Kibérelek egy kis odút a környéken, egy barátságos, meleg fészket, és ha bírom erővel, nyaranta majd hazarepülök a családomhoz. Itt pedig itt vannak nekem a cicák. Úgy látom, Cirmikének elkelne egy kis segítség. Majd beugrom én, ha szükség van rám. Pardon, ezt nem tudtam kihagyni – kacsintott a kengurura, aki értette a viccet – Szabadidőmben pedig körbenézek Budapesten. Annyi minden változott, és alig emlékszem valamire. De jó lesz – merengett el. Bernya is hazagondolt, hogy talán meg kellene látogatnia a szüleit, És szeretett gondolt választott hazájára is, amely éppúgy befogadta és otthont adott neki, mint Mr. Bagolynak Amerika. Gondolataikból Cirmike ébresztette fel őket, aki, a mosogatással végezvén, újabb adag kávét, és néhány ebédre való szendvicset hozott nekik. Leült az asztalhoz, és Mr. Bagoly mesélni kezdett neki a terveiről. Biztosította a cicát, nem akar az ő nyakukon maradni, saját kis bérleményt akar, a kávézóban pedig szívesen segítene.

Cirmike nagyokat nyelt, nem csak a szendvicsből, mert végre megértette, hogy a kedves rokon sokkal, de sokkal jobban szereti őket, mint az első este gondolta, és valójában nem koloncnak a nyakukra érkezett, hanem segítségnek. Hálásan mosolygott a bagolyra, és este, hazafelé menet vettek egy hirdetésújságot, hogy együtt keressenek kiadó odúkat Mr. Bagoly számára.

Mamma Miaú!

Ezzel szemben Cirmike sosem beszélt a rokonairól, s erre minden oka meg is volt. Egyszer aztán Bernya, amikor egy napfényes délelőtt. végezvén a patakparti ugrálással, betért hozzá egy kávéra és egy sajtos szendvicsre, Cirmikét sírva találta. A kávézóban épp nem járt más vendég. Cirmike kávét és tejszínt hozott Bernyának, egy kis kosárban szendvicseket, és leült mellé. Ilyenkor mindenféléről miákolt, apró-cseprő dolgairól csevegett Bernyának, aznap azonban csak csendben ült az asztalnál, és időnként halkan szipogott.

– Mi történt, Cirmike? – érdeklődött Bernya, ám a cica megrázta a fejét.

– Semmi. Semmiák! – tette hozzá a nyomaték kedvéért, és mosolyogni próbált. – Minden rendben! – és egy könnycsepp gördült le az arcán, egyenes bele a kávésbögrébe.

– Vigyázz, elsózod a kávéd! – figyelmeztette Bernya, és egy szalvétát nyújtott a cicának. Cirmike megtörölte a szemét, kifújta az orrát, mélyet sóhajtott, és mégiscsak belekezdett.

– Tudod, Bernya – szipogta – most vasárnap anyák napja lesz, és én lassan öt éve nem beszéltem az anyukámmal! És úúúhúúúgy hiányzik! – tette hozzá, és hangos sírásban tört ki.

Bernya megvárta, amíg Cirmike befejezi a sírást, elővett az erszényéből egy darab tegnapról ottmaradt kókuszos csokoládét, és megkínálta a cicát. Cirmike kibontotta a sztaniolt, tört magának egy darabot, aztán folytatta.

– Az úgy volt, hogy én sok-sok évvel ezelőtt zeneiskolába jártam. Szép hangom volt, első szólista voltam a kórusban, igazi szoprán, gyönyörű hanggal. Zongorázni is taníttattak, mert az anyukám, de főleg a nagymamám, zenéhez értő, finom úrihölgyet akart nevelni belőlem. Hát hogyne, hiszen a nagymamám maga volt báró Cirmossy Cecília. Cili mama, ahogy mi hívtuk, igazi régimódi, fényűző szalont vitt. Hozzáment egy nemes kék macskához, az orosz arisztokrata Ivan Cirmovicshoz, aki ugyan szegény volt, mint a templom egere, de nemesi címét mindennél többre tartotta.

– Nem is tudtam, hogy egy bárónővel ülök egy asztalnál – szólt közbe Bernya, de Cirmike legyintett a mancsával.

– Ugyan, mit számít ez ma már! De akkoriban a nagymamámnak még számított! Nem is engedte, hogy akárkivel barátkozzak! Cirmancsot se nézte jó szemmel, de az egy másik történet – merengett el egy pillanatra Cirmike – Szóval, mondtam, hogy szép hangom volt. Lelkesen énekeltem a kórusban, felléptünk még az Operettszínházban is egyszer, és ott felfedezett magának egy varjú, híres zenei producer. Előadás után megkeresett, azt mondta, nekem van a legszebb hangom minden macskák között, és hogy igazán kár lenne, ha csak egy kórusban kamatoztatnám. Egy szó, mint száz, felajánlotta, hogy egyengeti a karrieremet, és dalokat ír nekem. Bernya, tizenöt éves voltam! Az a varjú addig károgott nekem, addig járt utánam, amíg rá nem beszélt, hogy énekeljek el számot, amit csak az én hangomra írt. És én ráálltam. A délutáni kóruspróbák helyett Varjú Vendel stúdiójába jártam, és ott lemezre énekeltem egy igazi, vadóc popslágert, a Mamma miaút, amit Vendel egyenesen nekem írt.

– Mamma miaú! Hiszen azt ismerem! – vetette közbe Bernya, és dúdolni kezdte az ismert dal első sorát – Nem is tudtam, hogy ezt te énekelted!

– Azt, amit a rádióból ismersz, azt már nem – mesélt tovább Cirmike – A nagymamám minden évben megtartotta szokásos tavaszi bálját, melyre az egész úri társaság hivatalos volt, és én minden évben felléptem egy magánszámmal. Arra gondoltam, abban az évben ezt a dalt fogom előadni. A legnagyobb titkolózás közepette készültem. A jeles estén kiálltam az úri társaság elé, és elénekeltem nekik a Mamma miaút. Gondolj bele, annak a társaságnak, akiknek korábban Schubert-dalokat adtam elő zongorakísérettel! Hiba volt, ma már belátom. Cirmike, a finom úri cica, aki rózsaszín masnicsokrát flitteres haspólóra cseréli! Óriási botrány lett belőle! A nagymamám tajtékzott a dühtől, hogy merészeltem ilyen közönséges, ócska, illetlen dalt elénekelni! A Mamma miaút egyenesen macskazenének titulálta, és eltiltott attól, hogy még egyszer be merjem tenni a lábam Varjú Vendel stúdiójába. A tanév végéig szigorú szobafogságra ítélt. Iskola után azonnal haza kellett mennem, még a kórusban sem énekelhettem többé. Varjú Vendel egy darabig várt rám, aztán felénekeltette mással a lemezt. – Cirmike kifújta az orrát, harapott még egyet a csokoládéból, aztán folytatta.

– Én meg a szobámban kuksoltam tanítás után, sehová sem mehettem. Akkoriban már ismertem Cirmancsot. Fess kandúr volt már akkor is, nagyon tetszett nekem. Egy holdvilágos tavaszi éjszakán aztán valaki halkan kaparászott az ablakomon. Cirmancs volt az! Beóvakodott hozzám, leült az ágyamra, és kérdezte, miért nem lát mostanában a cukrászdában, ahová a barátnőimmel jártam tanítás után, és ahol ő akkor felszolgálóként dolgozott, hogy az ösztöndíját kiegészítse. Nagyot dobbant a szívem! Cirmancs képes volt hetekig nyomozni utánam, faggatta a barátnőimet, amíg ők végre elárulták, hol lakom! Elmeséltem neki töviről hegyire, hogy mi történt. Cirmancs vigasztalt, aztán elmondta, hogy valójában elbúcsúzni jött: holnap hajnalban indul Hollandiába, hogy az utolsó évet ott fejezze be az egyetemen, csak el akart köszönni tőlem. Ez szíven ütött. A szobafogság hetei alatt az tartotta bennem a lelket, hogy nyáron, ha letelik a büntetésem, újra láthatom őt a cukrászdában! Erre bejelenti, hogy elmegy! Azt hittem, megszakad a szívem. Ekkor lépéseket hallottam az emeleti lépcsőről. Megismertem a nagymamám lépteit. Összerezzentem, Cirmancs egy leheletfinom puszit nyomott az arcomra, és kiugrott az ablakon. Egyetlen pillanatom maradt a döntésre. A léptek már a szobám ajtaja előtt visszhangoztak. A nagymamám a következő percben lenyomja a kilincset, és bejön ellenőrizni a szobafogságomat. Úgy, ahogy voltam, Cirmancs után vetettem magam a még nyitott ablakon, és utána szaladtam. A sarkon értem utol. Kértem, hogy hadd tarthassak vele. Elsírtam neki, hogy nem bírom tovább a szobafogságot, sem a nagymamám szigorát. Cirmancs először nem akarta, hogy vele menjek. Azt mondta, nem egy tizenöt éves bakfisnak való ez az út. De én kötöttem az ebet a karóhoz, megmakacsoltam magam, azt mondtam, ha nem visz magával, akkor sem megyek többé vissza a szülői házba, nem leszek többé házicica, és aluljárókban fogok énekelni. Cirmancs ekkor átkarolt, és azt mondta, semmiképpen nem szeretné, ha az ő Cirmikéje az utcán kóborolna. Akkor inkább magával visz, és vigyázni fog rám. Hát, így kerültem Cirmanccsal Hollandiába. Ott befejeztem a középiskolát, leérettségiztem, aztán összeházasodtunk és utazgattunk. Most pedig itt vagyunk – mutatott körbe a kávézóban Cirmike.

– Fogadok, hogy nem kerested meg a családodat, miután Cirmanccsal hazajöttetek – szólalt meg Bernya, amikor Cirmike befejezte a történetet.

– Nem. Nem mertem a szemük elé kerülni. Nem is tudják, hogy itthon vagyok. Cirmike, a Cirmossy-ivadék kávét főz egy lakótelepen a vendégeknek! Képzelheted! Micsoda szégyen! Micsoda gyalázat! Micsoda skandalum!

– Nincs ebben a kávézóban semmi szégyellnivaló! – jegyezte meg Bernya – Igazán finom, elegáns hely. A legmagasabb igényeknek is megfelel. És a családod? Nem is tudnak rólad semmit? Biztosan halálra aggódják magukat miattad!

– Amikor Cirmanccsal megérkeztünk Hollandiába, írtam nekik egy levelet. Hogy jól vagyok, ne aggódjanak, épségben megérkeztem. Olyan választ kaptam, amit nem teszek az ablakba! A nagymamám mindenfélének lehordott, Cirmancsot olyan szavakkal illetve, amit nem vagyok hajlandó megismételni. Cirmancsot, aki öt évig gyengéd szeretettel vigyázott rám! És a nagymamám követelte, hogy azonnal jöjjek haza, az első hajóval, vagy repülővel, vagy felőle akár gyalog, különben látni sem akar többé. Én pedig nem mentem. Elővigyázatosságból nem írtam rá a borítékra a címemet, így aztán nem tudták, hol keressenek. Ha kerestek egyáltalán. Azóta nem beszéltem velük.

Bernya döbbenten hallgatta. Néha neki is hiányoztak a szülei, aki a világ másik végén, Ausztráliában éltek, de ő legalább hetente többször beszélt velük telefonon. El sem tudta képzelni, milyen lehet, öt évig egyetlen szót sem beszélni!

– Egyszer elsétáltam arrafelé, ahol laktunk. Még mindig ott élnek a macskaköves sugárúton, abban a hatalmas házban. Láttam is őket messziről, amikor anyukám és a nagymamám sétálni indultak. A nagymamám már nagyon öreg! Egészen megőszült a valaha vakítóan fényes bundája! Icipicit meghajlott a háta, bottal jár, de még mindig igyekszik egyenesen tartani magát! – Cirmike felzokogott. Percekig rázta a sírás. Bernya csendben ült mellette, és terveket szövögetett. Amikor Cirmike kissé megnyugodott, a kenguru halkan, de határozottan beszélni kezdett:

– Azt hiszem, épp itt van az ideje, hogy felkeresd őket. A közelgő anyák napja a legjobb alkalom erre. Vegyél két csokor virágot, és csengess be hozzájuk vasárnap. Ha akarod, szívesen elkísérlek. De Cirmancs is biztosan veled tartana. Ha akarod, beállok én addig a pultba, hogy ne kelljen bezárnotok. Aznap szabadnapos vagyok.

Cirmike értetlenül nézett Bernyára:

– De hát utoljára azt mondta a nagymamám, hogy látni sem akar többé, ha nem megyek haza! Talán még a családból is kitagadott! Pedig én vagyok az egyetlen unokája! – azzal megint eltört a mécses.

– Dehogy tagadott! – nyugtatta meg Bernya – Dühünkben annyi mindent mondunk néha, amit aztán később megbánunk! Te ne tegyél olyat, amit később keservesen megbánhatnál. Ki tudja, az ősz öreg nagymamád hány anyák napját fog még megérni…

– És szerinted megbocsátana nekem? – kérdezte Cirmike.

– Biztos vagyok benne, hogy már régen meg is bocsátott. És ezerszer megbánta már azt a levelet! – felelte rá Bernya, és megszorította a cica mancsát. – Vasárnap tíz órakor, nyitásra itt vagyok. Menjetek el Cirmanccsal, látogassátok meg a családodat. Egész estig viszem a boltot, nem kell sietnetek, elbírok vele. Biztosan rengeteg megbeszélnivalótok lesz.

Cirmike sokáig hallgatott. Elgondolkozva kevergette kihűlt kávéja maradékát. Végül Bernyára emelte könnyes, zöld macskaszemét, és megindultan kérdezte:

– Bernya, hogy tudom ezt neked valaha is meghálálni?

– Hát, lassan ebédidő közeleg. Még egy sajtos szendvics igazán jólesne – felelte nevetve a kenguru, és felállt, hogy kinyújtóztassa elmacskásodott tagjait.

Cirmike nagy híre

Megnyílt hát a Bernya és társa cukrászda. A nyitás estéjén Bernya és Robi hatalmas ünnepséget csaptak: meghívták minden rokonukat, barátjukat és távoli ismerősüket. Előtte Bernya napokig sütött-főzött, leginkább sütött, persze, hiszen süteményboltot nyitott. A linzerek, rétesek és roládok hegyekben álltak, a krémesek egymás fölé magasodva tornyosultak a nagy napra, a fagylaltok bekeverve és behűtve, a torták elegyengetve és feldíszítve várták a vendégeket. Bernyának annyi ideje sem volt, hogy egy gyors kávé erejéig beugojon a cicákhoz a kávézóba. Cirmike minden nap benézett, hozott valami apróságot: hol egy terítőt, hol egy szalvétát, hol egy érdkes tortatálat. Bernye nem győzött hálálkodni neki, és a szokásos reggeli kávéjukat állva itta meg, miközben fél kézzel kevergetett, sodort vagy nyújtott valamit. Közben pedig nemk győzte eldugni az elkészült cicabattát, nehogy Cirmike idő előtt meglássa a nekik szántmeglepetést. A nyitásra szervezett ünnepségre aztán annyian eljöttek, hogy Bernyának egy pillanatnyi ideje sem maradt, hogy a cicával váltson nlhány szót. Cirmike, aki Bernyát tartotta a legjobb barátjának, és legfőbb bizalmasának, alig várta, hogy a kengurunak legyen egy szusszanásnyi ideje beszélgetni.

Errew végül a megnyitó másnapján kerítettek sort. Cirmike reggel kinyitotta a kávézót, kiszolgálta a reggeli vendégeket, aztán feltett még egy kávét, mert arra számított, Bernya hamarosan befut. Elmúlt azonban már kilenc óra, és a kenguru még sehol sem volt. Cirmikének ekkor eszébe jutott, hogy bizonyára azért nem jött, mert a saját boltjával van elfoglalva, és készül elő az első napra. Ekkor termoszba öntötte a lefőtt kávét, magához vett egy kancsó hjázi tejszínt, Cirmancsot beállította a pultba, ő maga pedig beállított Bernyához. A kenguru épp a krémeseket rendezgette a pultban, amikor a cica meglrkezett. Cirmike megpuszilta, letette a kávét és a tejszínt az egyik asztalra, és megkérdezte Bernyát, melyik tálalóban találja a poharakat. Aztán leült az egyik asztalhoz, kitöltötte a még gőzölgő kávét, tejszínt löttyintett bele, és maga mellé invitálta a barátját.

– Most pont fordjtva van, mint eddig – jegyezte meg nevetve, amikor Bernya egy tálca aprósüteményt hozott, és lehuppant mellé – Bár a kávét én hoztam, de most én ülök itt nálad, a te boltodban kávlzunk, és te kínálgatsz mindenféle földi jóval!

– Igen – felelte Bernya – És nagyon köszönöm! Cirmanccsal rengeteget segítettetek nekem, nem is tudom, hogy háláljam meg!

– Legyél keresztapa! – bökte ki Cirmike . Igaz, ezzel még várni akart egy kicsit, először arról mesélni, egyre többen jönnek a kávézóba, és milyen jó, hogy Mr. Bagoly hazatelepült, és van segítsége a pultban, sőt, ha a rokon beletanult, néhány hónapra magára is hagyhatja a boltban.

Bernya meglepetésében visszatette az éppen szájához emelt kávéscsészét.

– Csak nem? Nahát, gratulálok! – azzal felállt, átölelte Cirmikét, és cuppanós puszikat nyomott az arcára – Mit adhatok a kismamának? Mit kívánsz? Krémes? Fagylalt? Pite? Madártej?

– Nem kérek semmit, köszönöm – felelte a cica – Nem akarok sokat nassolni, nehogy nagyon meghízzak. Tudod, világéletemben hiú voltam az alakomra!

– Az már igaz! – felelte Bernya, és eszébe jutott, amikor Cirmike egyszer másfél órán keresztül sírt, mert a fejébe vette, hogy nem áll jól neki a jógázáshoz beszerzett cicanadrág.

– Akartam is mondani tegnap este mindenkinek, nehogy valaki azt higgye, meghíztam. Olyan kellemetlenül éreztem magam, mi van, ha a barátaid azt gondolják, milyen dagi macska szolgál fel a szomszédos kávézóban!

– De hát te vagy a legcsinosabb macska, akit ismerek! – nyugtatta meg Bernya – És még nem is látszik semmi!

– Köszi. Miért, egyékbént, hány macskát ismersz?

Bernya nem értette a kérdést.

– Úgy értem, azok közül, akik közül én vagyok a legcsinosabb.

– Lássuk csak – kezdte sorolni a kenguru – Rajtad kívül ismerem még Cirmancsot és Cicerót. De ők mindketten kandúrok.

– Na látod – szögezte le Cirmike – Úgy könnyű! Összesen három macskát ismersz, akik közül kettő férfi. Szóval akkor hogy is van az, hogy én vagoyk a legcsinosabb macska, akit iosmersz?

Bernya jobbnak látta, ha nem mond semmit. Belekortyolt a kávéjába, és orra alatt mosolygott. Arra gondolt, óoda fog rá figyelni, mit mond Eva Kengurskának. Nehogy ő is a fejébe vegye, nem is ismer rajta kívül más kengurut.

– De nehogy azt hidd, hogy nem örülök neki! – jelentette ki Cirmike, miután belenyalt a kávéba – Cirmanccsal olyan boldogok vagyunk! Három kiscicánk lesz, két fiú és egy kislány! Már alig várom őket – simított végig a hasán – Még 5-6 hét, és megérkeznek!

– És hol lesz a gyerekszoba? – érdeklődött a kenguru – Kerestek egy nagyobb lakást?

– Egyelőre még nem – magyarázta Cirmike – Majd ha a cicák nagyobbak lesznek, keresünk egy takaros kis házat a környéken. De amíg picik, jól elférnek a hálószobában is. Szerencsére, Mr. Bagoly talált magának egy kellemes odút, és hetekkel ezelőtt áthurcolkodott. Tudod, Bernya – merengett el a cica- Olyan régóta szerettünk volna Cirmanccsal kiscicákat. De egészen addig nem érkeztek meg, amíg megnyugtatóan el nem rendeződött, ki lesz Cirmancs segjtsége a pultban, ameddig én otthon vagyok a kicsikkel. És amíg ki nem békültem az anyukámmal és a nagymamámmal – a cicának egy könnycsepp götdül le az arcán, de azért mosolygott közben – És ezt neked köszönhetem, Bernya! Ezért is szeretném, ha te lennél a keresztapa!

Bernya természetesen örömmel vállalta.

– Kersztelő után hatalmas mulatságot csapunk itt a cukrászsában, meghívjuk rá minden barátunkat, és a rokonaitokat is! – jelentette ki.

– De jó! – örvendezett Cirmike –Talán még van der Meukék is eljönnek Hollandiából, és Tzatziki is idelátogat Görögországból! És addigra Eva Kengurska is levizsgázik és hazajön! –tette még hozzá, huncut mosollyal nézve Bernyára.

– Sütök egy szakajtó cicabattát! – ígérte meg.

Az ajtó ekkor nyílt, és egy középkorú pocokházaspár lépett be rajta.

– Nyitva vannak? – kérdezték Bernyáékat.

– Természetesen! – pattant fel a kenguru. Észre sem vette, hogy elmúlt tíz óra, és nem fordította még meg az ajtón a táblát – Parancsoljanak, mit adhatok? A krémes friss, tegnap készült, a piték omlósak, a pogácsa pedig hajnali sütés – kínálgatta a portékáját.

– Krémest vegyenek! – szólt oda a pocokpárnak Cirmike – Én is azt kérek majd, ha megittam a kávémat. A legjobb egy kismamának! És ha rám hallgatnak, visznek egy keveset a pogácsából is. Még langyos, és fél óra múlva már cska morzsák fognak maradni belőle.

A házaspár egy tálca krémest vett, fél kiló pogácsát kért, és helyben elfogyasztottak két pitét, amelyre Cirmike még rábeszélte őket.

– Ők voltak az első vendégeid – jegyezte meg, miután a pockok távoztak.

– Igen – felelte Bernya, és összeszedte a tányérokat – Sokat tanulhatok tőled, hogyan kell eladni a süteményeket.

– Ugyan, nemsokára kígyózó sorok fognak állni a bejárat előtt, ha híre megy, milyen finomságok vannak itt! – nyugtatta meg a cica, majd elköszönt Bernyától, és visszament a kávézóba. Bernya örömmel mosogatta az első vendégek után a tányért, és mözben azt tervezgette, mi mindennel fog készülni a kiscicák keresztelőjére. Elvégre most először lett életében keresztapa!

Cirmike és a kiscicák

A hetek teltek, Cirmike hasa egyre nagyobb lett, ahogy a kiscicák növekedtek benne. Cirmike reggelente bejárt még a kávézóba, de kiszolgálást egyre jobban Cirmancsra és Mr. Bagoly-ra hagyta. Délelőtt tett-vett odabent, amíg Cirmancs a papírmunkát és a beszerzéseket intézte, délután pedig, amikor a férje jobban ráért a pultban állni, hazament, és a lakást csinosította. Beszereztek egy háromszemélyes kiságyat a jövevényeknek, apró bútorokat a ruhácskáknak és néhány játékot. Cirmike az anyukájától megkapta a saját gyerekkori játékait. A babák és építőkockák egy hatalmas zsákban érkeztek. Cirmike nekilátott, hogy kibontsa, és átvizsgálja a zsák tartalmát. Kislánykori babái kerültek elő, fésülhető, bájos arcú alvósbabák. Kedvence, a kék szemű Zsuzsi baba láttán Cirmike szeme könnybe lábadt. Mennyit ölelte magához ezt a babát elalvás előtt, amikor fáradt volt, vagy szomorú, és az anyukája nem ért rá, hogy lefektesse. Zsuzsi baba tudta Cirmike minden apró titkát, örömét és bánatát, s mivel a cicának nem született testvére, sokáig egyeduralkodó volt a szívében és a gyerekszobában. Cirmike majdnem 12 éves volt már, amikor a nagymamája kijelentette, lassan kész hölgy lesz, elsőbálozó, és egy ekkora lány már nem játszik babákkal. Hozott egy nagy, sötétzöld zsákot, és belepakolta Cirmike babáit. Cirmike és sírt és kérlelte, legalább Zsuzsi babát hagyja meg, de a nagymama hajthatatlan volt. Zsuzsi babát is a zsákba tette, a többi baba tetejére, és bekötötte a zsák száját. A csomagot pedig felvitette a padlásra, az unokájának pedig megtiltotta, hogy felmenjen a lépcsőn. Cirmike sokáig sírt este a babája nélkül, és üresnek érezte a szobát, hogy a többiek sem ülnek a polcokon vagy a kandalló párkányán. Párnáját ölelve sírta álomba magát, miután este még a nagyanyja benézett, és lehordta, amiért kislány módjára sír kislánynak való játékok után.

Most, hogy Cirmike újra a kezébe vette Zsuzsi babát, ezernyi emlék rohanta meg, le is kellett ülnie az ágy szélére. Leporolta a baba arcát, ruhácskáját kimosta, a haját megfésülte. Amikor Cirmanccsal Hollandiában élt, sokat gondolt arra, vajon mi lett Zsuzsi baba sorsa? Vajon ott van még a padláson, vagy a nagymamája haragjában kidobta a kukába? Sokszor aludt el Grootmauslandéban, Katzen van der Meukék virágos tapétájú vendégszobájában sírva, amikor kedvenc babájára gondolt. Sokszor Cirmancs vigasztalta, addig simogatta a hátát, amíg el nem aludt, de ha Cirmancs dolgozott este, és a házigazdák már lefeküdtek, Cirmike sokszor gondolt haza, a macskaköves sugárúton álló házra, a fényűző szalonra, az elegáns nagyszobára, s a porlepte, pókhálós padlásra. Úgy érezte, minden titkát a poros padlás őrzi, melyet nagyanyja kulcsra zárt, a kulcsot pedig elrejtette. Ott várakozik fiatalsága minden öröme és bánata, félredobva egy sarokba, szúette deszkák között, valamelyik utazóládában. Legjobban attól rettegett, a nagymamája kidobja a babákat. Akkor is ettől félt, amikor még otthon lakott, s a kórusba, majd később Varjú Vendelhez járt énekelni. Aztán, amidőn egy tavasz végi éjszakán megszökött Cirmanccsal, és Hollandiában kötött ki, attól kezdett el tartani, hogy a babák bosszúból a szeméttelepen végzik. Cirmike fejébe sokszor bevillant egy kép, Zsuzsi baba a szeméttelepen fekszik, egy nagy halom hulladék tetején, haja összekócolódva, ruhája elszakadva, karja kificamodva. Ez a kép sokáig nem hagyta nyugodni, s végül minden egyes alkalommal dühösen hessegette el. Egyszerűen nem akart hazagondolni többé, se a macskaköves útra, se a nagymamára, és dühödt lelkesedéssel vetette bele magát a tanulásba, hogy letegye az érettségit.

És lám, most pedig, amikor újra itthon volt, és időnként feltűnt vörös csjkos bundája a macskaköves út kőkockáin, most érezte csak igazán, mennyire hiányhzott neki mindaz, amit maga mögött hagyott. Kicsomagolta a babákat, elrendezte a ruhájukat és a hajukat, a kockákat vizes ruhával áttörölte, és mindent felpakolt a szekrény tetejére. Pár hónap, és kiscicák nyávogva fogják követelni a játékokat, és Cirmike nem győz majd babázni, építeni és labdázni velük. Elmosolyodott, hasára tette a kezét, és elmerengett. Később készített egy kávét magának, s bögrével a kezében azt kezdte tervezgetni, vidám színűre kellene festeni a hálószobát. Meg is mondja este cirmancsnak, beszéljen a főbérlővel, egyezzen bele az apró módosításba. A napfény beáradt az ablakon, Cirmike az ágyon ücsörgött, és fejében egymást kergették a gondolatok, mit kell még beszereznie a kiscicák érkezéséig. Halkan dúdolt közben, észre sem véve, hogy ugyanazt énekli, mint amit neki énekelt kislány korában az anyukája elalvás előtt az ágy szélén ülve.

Cirmancs titkos élete

Cirmancs, a Chatterie Café vezér-, ügyvezető- és gazdasági igazgatója, rendkívül elfoglalt volt. Feladatai közé tartozott az áru beszerzése, behordása, a kapcsolattartás a könyvelővel, az adózási ügyek naprakészen tartása, és az elromlott kávéfőző megjavítása. Míg Cirmike a pultban állt, s finom modorával kiszolgálta a vendégeket, Cirmancs fel-alá rohangált a lekvár-nagykereskedés, a piac, Ciceró péksége, és Józsi, a mongol futóegér könyvelőirodája között. Nem csoda hát, ha estére elfáradt, lábai elmacskásodtak, s semmi másra nem vágyott, mint hogy egy félórácskát nyugalomban eltöltessen. Nem úgy Cirmike! A cicalány este nyolckor is

Nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy a macska kerülgeti!

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.