Kandela Lóránt, tisztességben – és az oktatásban – megőszült almásderes, foglalkozására nézve fizikatanár, enyhe fejfájással ébredt. Előző éjjel túl sokáig olvasott egy regényt a kandalló előtt üldögélve, s most kialvatlan volt és nyűgös.

Ránézett az ébresztőórára, és elkerekedett a szeme. Háromnegyed hét múlt három perccel! Neki pedig fél nyolcra be kell érnie a Zsálya utcai általános iskolába, ahol is fizikaórát kellett tartania. Az út még soványmalac vágtában is ötven percig tartott, márpedig Kandela Lórántnak nem volt szokása soványmalac vágtában közlekedni. Egyrészt, mert nem volt már mai csirke, másrészt, mert ló volt. Kiugrott az ágyból, szélsebesen a konyhába vágtatott, felrakott egy kávét, aztán átment a fürdőszobába, hogy lecsutakolja magát. Felhajtotta a kávéját, a konyhapultnál állva evett néhány kanál zabkását, aztán kapkodó mozdulatokkal bezárta a lakásajtót, és lóhalálában a buszmegállóba vágtatott. Pár percet várnia kellett. Addig lopva megigazította ritkuló sörényét és átgondolta a mai napját. Délután rendkívüli tantestületi értekezlet várta, a pénteki Mikulásünnepség ügyében.

A busz megérkezett. Lóránt felszállt, és helyet keresett magának. Hátul talált szabad széket, közvetlenül az ablak mellett. Leült, és mert hosszú út várt rá, előkereste nyeregtáskájából a könyvét. Épp a Zabhegyezőt olvasta, melyet Moly Matild magyartanárnőtől kapott kölcsön.

Épphogy beért csengetésre. Felrohant a lépcsőn, berontott az osztályterembe, és elkezdte az első óráját. Egészen délig megállás nélkül oktatott. Délben aztán besétált a tanáriba, leült az asztalához, és kifújta magát. Fejét a kezébe temetve mélázott éppen, amikor odalépett hozzá Róbert, a tornatanár. Róbert, a béka emlékeztette Lórántot a délutáni rendkívüli tantesti értekezletre.

– Miért kell rendkívüli értekezletet tartani? – érdeklődött a békától – Hiszen múlt héten mindent megbeszéltünk. A Mikulás három óra körül érkezik, addigra minden alsós osztály befejezi a leckeírást, és levonul az aulába.

– Hát éppen ez az! – felelte Róbert, és arca nem csekély aggodalmat tükrözött. – Sajnos, a Mikulás idén nem fog ellátogatni a Zsálya utcai általános iskolába.

– Hogyhogy nem fog?! – horkant fel Lóránt – Hiszen minden évben ellátogat ide. És éppen te mondtad a múlt héten, hogy e-mailben már meg is beszélted vele az idei látogatást.

– Valami hiba történhetett – vakarta a fejét Róbert – és a Mikulás csak későn kapta meg az iskola meghívóját. Tegnap kaptunk a titkárától választ, hogy aznap délután háromkor már egy dél-lappföldi városka iskolájában van jelenése. Nem fog tudni jönni.

– Akkor jöjjön később. Tegyük át az ünnepséget négy órára. Vagy ötre – vetette fel Lóránt.

– Nem jó. Én is ezt írtam, de azt a választ kaptuk, hogy ennyi idő alatt még váltott rénszarvasokkal sem ér ide. Ezért kell az értekezlet. Ki kell találnunk valamit. A gyerekek egyszerűen nem maradhatnak egy adminisztrációs hiba miatt Mikulás nélkül. Nincs más hátra, valakinek be kell öltöznie.

– És tegyünk lóvá egy egész iskolányi kisdiákot?! – háborodott fel Lóránt – Egy ál-Mikulással? No, még csak az kéne! Rögtön kilógna a lóláb! A gyerekek azonnal lelepleznék a cserét!

– Nem, ha profin csináljuk – felelte a béka – Matilddal beszéltünk már tegnap erről. Arra gondoltunk, én vállalom, hogy beöltözöm krampusznak – a termetem erre épp alkalmassá tesz – ön pedig vállalhatná a Mikulás szerepét.

– Éééén??! – háborodott fel a fizikatanár – Még hogy én! Hát ezt jól kisütötték a hátam mögött! Szó se lehet róla! Én ebben nem veszek részt! Most pedig dolgom van. Be kell írnom a jegyeket – fújtatott dühösen, a nagyobb nyomaték kedvéért a hatodikos osztálynaplót lóbálva.

– Ne legyen már annyira zabos – csitította Róbert – Nem olyan ördögtől való ötlet ez, ha jobban meggondolja. Kölcsönzünk jelmezt, szép piros ruhát, sapkát, álszakállt, és csak néhány percről van szó. A gyerekek észre sem fogják venni. Önből igazán lóravaló Mikulás lesz. Akarom mondani, jóravaló. Fontolja meg – kérte a béka.

Ekkor csengettek a következő órára, Róbert pedig, mert órája kezdődött, magára hagyta a tanárt. Lóránt lelombozva ült az asztalnál.

– Ne búsoljon – szólt oda neki távozóban Moly Matild magyartanár – inkább ebédeljen meg, tanár úr. Desszertnek banánt adnak.

– Az első értelmes ötlet ma ebben a szobában – mormolta az orra alatt Lóránt, azzal az ebédlő felé vette az irányt. Lesétált a lépcsőn és benyitott az ebédlőbe. Az ebédlő falán meglátta a pénteki Mikulásünnepség hirdetését. Egy csapat gyerek izgatottan beszélgetett, a plakátra mutogatva. Lóránt sóhajtott, kikérte az ebédet, és a tálcájával a tanári asztalhoz ült. Ott bekanalazta a levest, és szótlanul nekilátott a főzeléknek.

– Miért olyan szótlan ma a tanár úr? – szólt oda hozzá a matematikatanár, egy szigorúan monoton nő. – Miért lógatja olyan szomorúan az orrát? Talán ismeri is a nótát, nagy a feje, hát búsuljon…

– Ismerem! – vágott közbe Lóránt rosszallóan. – Legyen szíves, tartsa meg magának a vicceit.

– Na, még csak ez hiányzott – dohogott az orra alatt. – Hogy ma épp rajtam köszörülje a nyelvét. Nem telik el úgy nap, hogy bele ne kötne valakibe.

Lóránt csendben megebédelt, és visszaindult a tanári szobába. Tervei szerint ott akarta bevárni a délutáni értekezletet, amikor is a sorsáról döntenek. Hajlott afelé, hogy elvállalja a neki kiosztott szerepet. Egészen belelovallta magát ebbe a gondolatba. A gyerekek tényleg nem maradhatnak idén Mikulás nélkül. Ha kell, akkor álmikulás lesz, de Mikulás nélkül nem múlhat el az ünnepség. A gyerekek egész évben ezt várták! Épp azon gondolkodott, vajon mit mondjon majd Mikulásként a gyerekeknek, amikor nem nézett a lába elé, és megcsúszott egy eldobott banánhéjon. A lépcső nyolcadik fokán járt már, és zsupsz, egy-kettőre a földszinten találta magát.

– Jaj – nyerített fel, az oldalát tapogatva. Próbált felállni, de a jobb oldala úgy fájt, mintha sarkantyút vágtak volna bele. És ami még rosszabb, a jobb mellső lábára nem tudott ráállni.

– Csak nem tört el – nyugtatta magát, és halkan jajgatott.

Ekkor kicsengettek az óráról. Matildnak épp a lépcső melletti osztályteremben volt órája, így ő ért oda leghamarabb.

– Tanár úr! – sikkantott kétségbeesetten – Mi történt?

– Elvágódtam – magyarázta a fizikatanár, és Matild segítségével nagy nehezen lábra állt. Jobb lábára erősen sántított.

– Azonnal orvoshoz kell vinni – állapította meg Matild, majd kiszaladt a sportpályára Róbertért. Ketten együtt eltámogatták Lórántot az orvosi rendelőbe. Szerencsére az csak két saroknyira volt az iskolától. Az orvosnál megröntgenezték, kiderült, hogy nem törés, csak ficam, de azért bekötözték. Még mankót is akartak adni neki, de Lóránt büszkén megrázta a fejét.

– Nekem, akinek a dédapja díjnyertes versenyló volt, ugyan nem kell mankó! Eljárok a saját lábamon is. Még mindig maradt három. Ha kell, lóugrásban fogok közlekedni, de azokat meg ne lássam még egyszer! – bökött a mankókra.

Visszamentek az iskolába. A tanáriban teljes volt már a létszám. A tanárok megebédeltek, kávézgattak vagy dolgozatot javítottak. Az igazgató is átjött a másik szobából. Mindenki Lóránt balesetéről, és a hiányzó Mikulásról beszélt. Csak rájuk vártak.

– A rendkívüli értekezletet ezennel megnyitom – harsant fel az igazgató hangja, amikor Róbert, Lóránt és Matild megérkezett – Arról kell ma döntést hoznunk, mi legyen a pénteki Mikulásünnepséggel. Mint mindannyian tudjátok, a Mikulás egy adminisztrációs probléma miatt nem tud jelen lenni az ünnepségen. Valahogyan pótolni kell. A tanulók idén sem maradhatnak Mikulás nélkül.

A tanárok egyetértően bólogattak.

– Arról kell most döntést hozunk – folytatta az igazgató – Ki vállalná, hogy beöltözik. Lóránt tanár úr sajnos nincs már pályán – nézett a fizikatanárra. – Jómagam vállalnám, de aznap délután az éves önkormányzati értekezleten kell megjelennem. Ki vállalja esetleg? – nézett körül.

A matematika tanárnő jelentkezett szólásra.

– Véleményem szerint a kérdés túl van dimenzionálva – kezdett bele. – Maradjunk a racionalitás talaján. A tanári karban nincs több férfi. Azazhogy, elnézést – nézett itt kissé lesajnálóan Róbertre – De azt senki sem várhatja, hogy a tornatanár úr öltözzön be. Ezzel a magassággal ki sem látszana a puttony alól. A Mikulás problémája tehát továbbra is egy egyismeretlenes egyenlet marad. Tekintetbe véve, hogy más nem jöhet szóba a pedagógusok közül, a kérdést én lezártnak is tekintem. Idén nem lesz Mikulás és punktum.

– Hagyjuk a lózungokat! – szólt közbe erélyesen a fizikatanár – Róbert tanár úr a krampusz szerepét vállalta. Ez már réges rég eldöntött kérdés! Az egyenlet egyik fele megoldva! Én is vállaltam volna a Mikulást, ha nincs ez a baleset. Ráadásul olyan lórúgásnyi fájdalomcsillapítót kaptam, hogy egészen kába vagyok tőle. De annyit biztosan tudok, hogy kerítünk valahonnan Mikulást, ha a fene fenét eszik is!

A tanárok tanácstalanul tekintgettek körbe. Mindenki egyetértett abban, hogy valahonnan kell Mikulást keríteni, de nem egyikük sem tudta, ki jöhetne szóba. A tanári karban valóban nem volt több férfi tanerő. Már-már úgy tűnt, egyáltalán nem tudnak dűlőre jutni, amikor is Róbertnak eszébe jutott valami.

– Van egy ötletem, ki lehetne idén a Mikulás – szólalt meg. Minden szem rá szegeződött. – Bernya barátom! Ismeritek ti is, hat hétig tartott itt tornaórákat, amikor tavasszal megsérült a lábam!

– Bernya! Remek ötlet! – lelkendezett Matild, aki annak idején igencsak megkedvelte Bernyát. Az igazgató is egyetértett. Egyedül a matematika tanárnő vágott fintort, de rá most senki sem figyelt.

– Holnapra úgyis megbeszéltünk egy találkozót – folytatta Róbert. – Megpróbálom meggyőzni, hogy vállalja el! Olyan jószívű, biztosan nem fog nemet mondani.

Megkönnyebbült sóhaj futott végig a tanári kar tagjain, és a rendkívüli értekezletet berekesztették.

Vajon elvállalja Bernya a megbízatást? A könyvből kiderül!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.